-A karsi görögség tragédiája (β’ μέρος)

Η τραγωδία των Ελλήνων του Καρς

Παρακάτω αναρτάται το β’ μέρος από το κείμενό μου με τίτλο «A török nacionalizmus megjelenése és a keleti keresztény népirtás» (Η εμφάνιση του τουρκικού εθνικισμού και οι γενοκτονίες των χριστιανικών λαών).

Το κείμενο αυτό δημοσιεύτηκε στο ουγγρικό περιοδικό ιστορίας Trianoni SzemleΑνασκόπηση (της συνθήκης) του Τριανόν«]-που εκδίδεται στη Βουδαπέστη.

Το Α’ μέρος μπορείτε να το δείτε σε προηγούμενο δημοσίευμα

II. rész

 A karsi görögség tragédiája

 A breszt-litovszki békeszerződés alapján a karsi körzet Törökországnak történő átadása a keresztény lakosság körében komoly dilemmát és számos problémát okozott. Kars körzetében – ahol a görögöknek politikai és katonai szervezetei működtek – egymásnak ellentmondó álláspontok alakultak ki. Egyesek azt javasolták, hogy a görög népesség maradjon a helyén, és szervezze meg a fegyveres védelmét, mások viszont a menekülés mellett voltak. Előbbi javaslatot a görög katonatisztek, utóbbi nézetet a görög mozgalom politikai vezetői képviselték. A katonatisztek arra akarták rávenni a görög lakosságot, hogy mindenki maradjon a helyén, és szervezzék meg védelmüket úgy, hogy belépnek a Kaukázusi Görög Hadosztály három ezredének valamelyikébe. Annak érdekében, hogy felébresszék a bennük a harci elszántságot, a Görög Hadosztály 2. ezrede görög alakulatainak részvételével látványos katonai felvonulást szerveztek Kars városában. A felvonulásról nem mondható, hogy különösebben eredményes lett volna.[1] [1]

A görögök nem hittek abban, hogy a három görög ezred, valamint egy örmény hadosztály képes ellenállni a török hadsereggel szemben. A törököknek a kis-ázsiai pontuszi* görög népesség ellen elkövetett kegyetlenségeiről szóló hírek eljutottak a Kaukázusig. A megpróbáltatásokat átélt menekültek elbeszélései az ellenük elkövetett kegyetlenkedésekről legyőzték a nemzeti tanácsok utolsó ellenállását is.[2] [2] Egyébként a görögök kaukázusi katonai ereje kicsi volt a török hadseregéhez képest, különösen Karsban, ahol a város görög védőinek létszáma mindössze 1500 főre volt tehető. Ezért úgy döntöttek, hogy a várost átadják a törököknek.[3][3]

A Nemzeti Tanács minden tőle telhetőt megtett, hogy a menekülteket eljuttassa Dél-Oroszországba és a Fekete-tenger kikötőibe, hogy onnan továbbmenjenek Görögországba.[4] [4] A Kaukázusi Görög Hadosztály századait, zászlóaljait és ezredeit feloszlatták, a közkatonák pedig visszamentek falvaikba, hogy kimenekítsék onnan családjaikat. Több határ menti falu – Horosan, Ardahan, valamint Göle – lakosainak nem volt elég idejük elmenekülni, így végül a török hadsereg fogságába estek.[5][5]

A görögök tízezreinek kimenekítése a Kars kormányzóság területéről nem ment mindenütt zökkenőmentesen. 1918. március elején Kağızman kerület görög falvainak vezetői összegyűltek, hogy döntsenek a kimenekítés módozatairól. A görög lakosság számára gyülekezőhelynek Karaklise falu körzetét jelölték ki, dátumnak pedig március 25-ét. Több ezren gyűltek itt össze, hogy az istentisztelet után elhagyják a falut. Ekkor az örmény hadsereg egyik lovasszázada érkezett a faluba, és követelték a görögöktől bizonyos számú ló átadását. Amikor az örmény lovasszázad parancsnoka meggyilkolta az egyik görög községi elöljárót, Efstratios Kakoulidist, a konfrontáció tömeges méreteket öltött. Két napig tartottak a véres összecsapások a négyszáz görög fegyveres és a tízszeres túlerőben lévő örmény hadsereg között.[6] [6] S. Mavrojenis véleménye szerint a karaklisei konfliktus az örmény fegyveres csoportok önkényeskedésével és önbíráskodásával magyarázható, akik úgy gondolták, joguk van minden idegen tulajdonhoz. Ilyesmit nem fogadhattak el a szintén felfegyverzett pontusziak. S. Mavrojenis úgy véli, hogy a görög-örmény ellentét mélyebb oka az lehetett, hogy a körzet görög népessége kategorikusan megtagadta részvételét a karsi kormányzóságban élő muzulmán lakosság teljes megsemmisítésében. Az örmény Dašnaktsutyun pártnak ugyanis ez volt a terve.[7] [7] Ugyanezen az állásponton van H. Tsertik is, aki leír egy olyan esetet, amikor a görög század beavatkozott az eseményekbe, hogy megmentse a muzulmán asszonyok és gyerekek életét az örmény katonai különítményektől.[8] [8] Az említett konfliktus elvágta a karaklisei lakosok menekülési útját. A falu elfoglalása után az örmény csapatok leöldösték az ottmaradt lakosságot. Ezek után a szomszédos nyolc görög falu lakosai kénytelenek voltak a török vonalak felé menekülni, hogy végül Ali Sofi görög faluban keressenek menedéket, ahonnan a korábbi lakóknak sikerült Tbiliszibe menekülniük. A törökök nem bántották a menekülteket. Három hónap múlva számukra is lehetővé tették, hogy Tbiliszibe menjenek. Onnan Potiba kerültek, hogy aztán a Fekete-tenger különböző part menti városaiban szóródjanak szét.[9] [9] A török előrenyomulást kísérő drámai fejlemények és a görögök és örmények összehangolt katonai akciókra való képtelensége –amelyet jól mutatott a karaklisei tragikus eset – a görög katonai szervezet felbomlásához vezetett, aminek nyomán hetvenezer görög választotta a menekülés útját.[10] [10]

A török hadsereg megszállta azokat az örmény és grúz területeket, melyeket a breszt-litovszki béke Törökországnak engedett át. A törökök ezután Azerbajdzsán fővárosa, Baku irányában nyomultak előre[11] [11], ahol jelentős görög közösség élt, és ahol görög konzulátus is működött. A törökök a helyi muzulmánokkal együttműködve megkezdték a mészárlást az örmények és görögök között.[12] [12] Nagy számban hagyták el Azerbajdzsánt a menekültek, hogy Grúziába és Abháziába menjenek, ennek következtében Szuhumi megtelt menekültekkel. Sokan a görögök közül Dél-Oroszországba menekültek. 1918 áprilisában Törökország a breszt-litovszki békeszerződés értelmében elfoglalta Batumit is.[13] [13]

Ugyanekkor Közép-Ázsiában zavargások törtek ki, melyek arra kényszerítették a legtöbb görög közösséget, hogy Perzsiában keressen menedéket. A perzsiai görög közösségek segítséget nyújtottak a menekülteknek. A brit hatóságok is felajánlották segítségüket. Úgy tűnik, a görög kormány megállapodott a britekkel, hogy elősegítsék és megkönnyítsék a görög menekültek Görögországba jutását. A menekültek más csoportjai Indiát és a Kaukázuson túli területeket választották.

 

Az oroszországi görög menekültkérdés  

A pontusziak tízezreinek menekülésre kényszerítése mozgásba hozta Oroszország görög közösségeit, melyek a szolidaritás csodálatos érzésével vállalták a gondoskodás és ellátás terheit.[14] [14] A Központi Tanács gyűjtést szervezett a menekültek számára, amihez lelkesen csatlakoztak az oroszországi görögök. A Batumiban élő görögök – miután értesültek arról, hogy a pontuszi Rizeon (Rize) és Szurmena (Sürmene) görög lakosainak életét veszélyeztetik a törökök (akik váltságdíj fejében hajlandók lettek volna a görögöket elengedni), 200 ezer arany rubelnyi váltságdíjat gyűjtöttek össze, és hajókat béreltek a menekültek elszállítására. Csak Batumi város közössége 35 ezer menekültet látott el. Kantartzis S. menekült írja: „Itt a helyi görög közösség képviselői hazafias érzésekkel fogadtak minket, és gondoskodtak ellátásunkról. Rendelkezésünkre bocsátották a görög iskolát a vasútállomás mellett…[15] [15]

Szuhumi görög közössége 15 ezer menekültről gondoskodott. A város Görög Nemzeti Bizottsága volt felelős az ellátásukért.[16] [16] Ugyanez történt a többi város közösségeiben, Tuapszében, Novorosszijszkban, Kubánban, Kercsben, Jekaterinodarban, Majkopban, Vlagyikavkazban és másutt.[17] [17] A krími Kercs görög közössége emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy enyhítsen az odaérkező menekültek tízezreinek szenvedésein. Külön szervezetet hoztak létre, élelmezési és egészségügyi szolgáltató rendszerrel. Még a kisebb és szegényebb közösségek is erejükön felül gondoskodtak a menekültekről. Leonidas Iasonidis a Központi Tanács képviselőjeként három hónapon keresztül járta a görög közösségeket, hogy megszervezze a menekülteket ellátó bizottságokat.[18] [18]

Dél-Oroszországban és a Kaukázuson túli területeken élesen jelentkezett a görög menekültkérdés. A Görög Népjóléti Minisztérium – az általa delegált bizottság jelentéseire támaszkodva – ötmillió drachmát, továbbá egyéb pénzösszegeket, illetve különféle létszükségleti cikkeket biztosított kizárólag azoknak a menekülteknek, akiknek az élete veszélyben forgott. Egy háromtagú bizottságot is delegáltak – ennek tagjai voltak Nikos Kazantzakis, Iraklis Polemarhakis hadnagy és I. Zervos -, hogy tanulmányozzák a menekültek problémáját, illetve a pontuszi kérdést. A Népjóléti Bizottsághoz sorra érkeztek olyan görögök beadványok, melyekben kérték visszatérésüket a kisázsiai Pontuszba. Ezekben a memorandumokban az a vélemény tükröződött, hogy visszatelepítésükkel „erősíthető Pontusz nemzeti függetlensége”. Nem értettek egyet a Görögországba történő bevándorlással, mert ezzel a lépéssel gyengült volna a nemzeti ügy Pontuszban, hiszen megállíthatatlan települési hullámot indított volna el Görögországba az Oroszországban élő összes pontuszi görög körében.[19] [19]

Nikos Kazantzakis táviratban ismertette álláspontját Eleftherios Venizelosszal**, és jelentette, hogy az Oroszországban élő 500 ezer görög – akár oda menekültek, akár régebbi időkben telepedtek ott le – két csoportba sorolható: azokéba, akik Pontuszba szeretnének visszatérni, illetve akik a szabad Görögországban akarnak letelepedni. Kazantzakisnak az volt az álláspontja, hogy a hazatérés Pontuszba egyelőre teljességgel lehetetlen, mert ott teljes a bizonytalanság. Nézete szerint a visszatérés egyetlen feltétele, ha a görög hadsereg szövetségeseivel együtt megszállja Pontuszt.[20] [20] A menekültek Batumi és Novorosszijszk kikötőiben várták az indulást Görögországba.

 

A háború után

1918. október 17-én (az új naptár szerint 30-án) az Oszmán Birodalom a mudroszi fegyverszünet értelmében kapitulált. [A fegyverletétel, melyet a limnoszi Mudrosz kikötőjében a brit Agamemnon hadihajó fedélzetén írtak alá, a keleti hadszíntéren véget vetett a harcoknak. Törökországnak fel kellett adnia számos területét.] Ezt követően az Osztrák-Magyar Monarchia aláírta a fegyverszüneti szerződést [nov. 3., Padova], s végül Németország is letette a fegyvert [nov. 11., Compiègne-i erdő]. A központi hatalmak veresége újjáélesztette a pontuszi görögök azon reményeit, hogy a fekete-tengeri görög kérdés megoldódik. A gerillák megjelentek a városokban, miközben a deportálások túlélői kezdtek visszatérni a belső területekre, a menekültek tízezrei pedig Oroszországba mentek.[21] [21] Az oroszországi görögök lelkesen fogadták a központi hatalmak vereségét. Különösen azokon a területeken volt nagy a lelkesedés, ahol a bolsevik mozgalom nem volt jelentős. Görögország győzelmét úgy értékelték, hogy az lehetőséget adott a nemzetnek, hogy valóra váltsa évszázados vágyait. A két egymással szoros összefüggésben álló cél: a független görög állam megteremtése Pontuszon, illetve az egykori Orosz Birodalom területén megvalósítandó autonómia – itt ugyanis összefüggő tömbben éltek görögök – ismét mozgósította a térség görögségét.

Az oroszországi polgárháborús összecsapások területeiről menekülők nagy részét áttelepítették a kis-ázsiai Pontusz vidékére.[22] [22] Sokan – nyomorúságos körülményeik miatt – Görögországba menekültek.[23] [23] Az oroszországi görögök szövetségének központi tanácsa memorandumot küldött egy háromtagú bizottsággal a görög kormánynak. Beadványukban ismertetik az oroszországi görögség követeléseit, melyeknek célja, hogy biztosítsa a szabadságukat és önrendelkezésüket. A görög kormánytól azt kérték, hogy a béketárgyalásokon támogassa ezeket a követeléseket.[24] [24] Ezzel párhuzamosan a békekonferencián hivatalosan megkezdődtek a kétoldalú tárgyalások Görögország és Örményország között a követelések kölcsönös támogatásáról. Az örmények bejelentették, hogy támogatják a görög követeléseket Konstantinápoly (Isztambul), Szmirna (İzmir) és a trapezunti (trabzoni) vilajet kérdésében.[25] [25] Hamarosan azonban változás állt be az örmény álláspontban, az örmény állam ugyanis kijáratot követelt a Fekete-tengerhez.[26] [26] Nyilvánvalóvá vált, hogy az örmények maguknak követelik a trapezunti területeket, ezért a pontuszi görögök függetlenségi törekvéseit „az örmények elleni agresszív támadásnak” tekintették.[27] [27]

Közben Törökország katonai vereségének első napjától kezdve akcióba léptek az Oszmán Birodalom területén élő görögök. Számos nemzeti szervezetet és fegyveres csoportot hoztak létre. Csoportokat szerveztek a menekültek támogatására. A görögök felkelései a Fekete-tenger partvidékén nagy méreteket öltöttek. A muzulmánok és a keresztények közötti összecsapások néhány héten belül több száz áldozatot követeltek. A nagy városokon kívül az oszmán hatóságok semmiféle hatalommal nem rendelkeztek. A vidék és a hátország útvonalai a gerillacsapatok kezében voltak.[28] [28] A pontuszi gerillák hátországnak használták a kaukázusi görög településeket. Innen szerezték be a fegyvereiket, és gyakran itt tervezték meg akcióikat.[29] [29]

A görög vezetők – különösen Jermanos Karavangelis, amasiai és Hrysanthos, trapezunti metropolita – bátorították a felkelőket, és a nemzetközi szervezetek előtt megindokolták küzdelmük jogosságát. A különböző pontuszi bizottságok egy független pontuszi állam eszméje mellett szálltak síkra. Újságokat és brosúrákat adtak ki, hogy népszerűsítsék elképzeléseiket, konferenciákat szerveztek, kérvényekkel és beadványokkal bombázták a nagyhatalmak diplomatáit.[30] [30]

Mindez azonban Pontusz politikai helyzetében különösebb javulást nem hozott. Az oszmán kormány továbbra is fennhatósága alatt tartotta Pontuszt – katonai veresége ellenére -, és igyekezett megakadályozni a görög jelenlét megerősödését. Ezért elrendelte a helyi hatóságoknál, hogy akadályozzák meg azoknak a görögöknek a visszatérését, akik elmenekültek onnan, ezenfelül utasítsák ki földjükről azokat, akik veszélyeztethetik hatalmukat. Lepissier (Trapezunt francia konzulja) jelentésében olvasható, hogy a fenti parancs értelmében Trapezunt török elöljárója megtiltotta azoknak a görög menekülteknek a partraszállását, akik már elindultak Novorosszijszkból Pontuszba a Pinios nevű gőzössel. Partraszállásuk csak akkor vált lehetővé, amikor Enchery francia őrnagy – ő volt ugyanis a török csendőrség újjászervezéséért a felelős – közbelépett a fegyverszüneti feltételek alapján.[31] [31] Trapezunt francia konzulja kijelentette, hogy az oszmán vezetés nem szüntette be a török szabadcsapatok jogellenes akcióit, melynek eredményeként megsokszorozódtak a támadások, a bűncselekmények megtorlatlanok maradtak, az elrabolt fiatal nők pedig továbbra is az emberrablók fogságában voltak. Ilyen körülmények között kivihetetlennek bizonyult a menekültek visszatelepítése, hiszen otthonaik visszaszerzése gyakorlatilag lehetetlen volt.[32] [32]

Rendkívül rossz volt a kaukázusi görög népesség helyzete is. Mivel a török állami szintű népirtás komoly szociális problémákat okozott a görög népesség körében, alapos nyilvántartásba vételre és módszeres tényfeltáró munkára volt szükség, s ezért a Görög Népjóléti Minisztérium különleges missziót hozott létre Dél-Oroszországban és a Kaukázusban, hogy megtudják, mire van szükségük a menekülteknek. A jekatyerinodari görögök Központi Egyesülete 1919 márciusában a görög kormány segítségét kérte. A Népjóléti Minisztériumnak ez a különleges missziója ugyanezen év júliusában érkezett Batumiba. A missziót két csoportra osztották. Az egyiknek a központja Jekatyerinodar volt, és illetékességéhez tartozott Dél-Oroszország és Észak-Kaukázus, a másik csoport – melynek központja Tbiliszi, Grúzia fővárosa volt – hatáskörébe tartozott a Kaukázuson túli területek (Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán), valamint a kis-ázsiai Pontusz.[33] [33] Ugyanekkor érkezett a kis-ázsiai Pontuszba a Hazafias Jóléti Alapítvány képviselője, hogy gondoskodjék a török vérengzések áldozatairól. Élelmiszert, ruhát osztottak s árvaházakat alapítottak Trapezuntban, Sinopiban, Pafraban, Samsundában és Kerasundában.[34] [34]

A Pontuszi Görög Köztársaság

Egy független görög állam megteremtésének szándéka eredetileg 1904-ben jelentkezett szűk értelmiségi körökben. Ez a gondolat akkor erősödött meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjútörökök célja a görög népesség kiirtása. Politikai követeléseiket először 1918. február 4-én a Marseille-ben tartott I. Összpontuszi Konferencián fogalmazták meg. A pontusziak, hogy ne kelljen átadniuk a törököknek Pontusz keleti részét, táviratot küldtek Trockij külügyi népbiztosnak, melyben kérték, hogy támogassa követeléseiket: a pontusziak önrendelkezését, valamint egy önálló független állam létrehozását, amely „… az orosz határtól tartana egészen Sinopé városán túl, az ország belsejéig”.[35] [35] Ezzel egy időben nagy propaganda-hadjárat indult az európai közvélemény felvilágosításáért a pontuszi kérdésben. Ezrével készültek térképek a harcoló Pontuszról. A térképek aljára a következőket írták: „Citoyens du Pont Euxin, levez-vous! Rapellez aux nations libérales vos droits suprêmes à la Vie et à l’Indépendance”, vagyis „Pontuszi polgárok, ébredjetek! Követeljétek a szabad nemzetektől alapvető jogaitokat, az élethez való jogot és a függetlenséget!”[36] [36]

A Kaukázuson túli területeken élő görögök folytatták katonai szervezkedésüket. A Kaukázuson túli görögség katonai szervezetének politikai megjelenítője az Antikaukázusi Nemzeti Tanács volt, pontosabban a Kaukázuson túli Görög Nemzeti Tanács.[37] [37] A kis-ázsiai Pontusz egész területén és Oroszország görög közösségeiben megszületett a közös akarat, melynek célja a pontuszi görögök politikai felszabadítása volt a kis-ázsiai Pontuszon éppúgy, mint az összefüggő tömbben élő görögök területein a már összeomlott orosz birodalmon belül. Egyidejűleg Pontusz minden egyes körzetében egymástól független titkos szervezetek jöttek létre. Ezek a szervezetek beépültek a kulturális, zenei és sportklubokba, melyeket a század első évtizedében hoztak létre a görög közösségek. Ezek közül a legaktívabb a Pontuszi Atlétikai Klub volt Mertzifoundában.[38] [38] Ugyanez a jelenség figyelhető meg Oroszország összes görög közösségében. Ezeknek a szervezeteknek a legfőbb célja a pontuszi független görög köztársaság megteremtése volt. De megjelent egy, az „enoziszt” [unió Görögországgal] hirdető kis csoport is. Vagyis azokról van szó, akik Pontuszt egyesíteni akarták Görögországgal. Az objektív körülmények azonban – mint például az óriási távolság a görög földtől – nem kedveztek ennek a tendenciának. Ennek legjellegzetesebb képviselője a Trapezuntban megjelenő Epohi [Korszak] című lapnak a kiadója volt, akit 1921-ben végeztek ki Amasia városában. Amikor a török „Függetlenségi Bíróság” elnöke kihirdette a halálos ítéletét –  mert Kapetanidis állítólag tagja volt a pontuszi szeparatista mozgalomnak -, a vádlott azt válaszolta, hogy ő nem Pontusz függetlensége mellett van, hanem a Görögországgal történő egyesítés híve.[39] [39]

1918 júliusában Bakuban összehívták a dél-oroszországi, a Kaukázuson túli és a pontuszi görögök képviselőinek kongresszusát. A kongresszus kikiáltotta Pontusz függetlenségét, és héttagú tanácsot állítottak fel, amely az összes pontuszi szervezetet magában foglalta és irányította.[40] [40] 1918 novemberében Párizsban összeült a pontuszi szervezetek nagykonferenciája, ahol döntöttek a Pontuszi Görögök szervezetéről. Memorandumot küldtek minden szövetséges kormánynak, amelyben függetlenséget követeltek a Pontuszban élő minden görög lakosnak – keresztényeknek és muzulmánoknak egyaránt. Hrysanthos metropolita, aki a békekonferencián  a pontuszi szervezeteket képviselte, a Pontuszi Független Görög Állam létrehozását követelte. Érdekesek voltak Hrysanthos tárgyalásai az antant országok vezetőivel. Wilson amerikai elnök kijelentette, hogy „Pontusznak független állammá kell válnia”[41]. [41] Az amerikaiak igazi szándéka azonban Törökország integritásának megőrzése volt. Ezért valójában semleges álláspontra helyezkedtek, de ettől a semlegességtől bizonyos esetekben a török nacionalisták kedvéért eltértek, így például akkor, amikor kiadták a kemáli hatóságoknak azokat a pontuszi gerillákat, akik a samsundai kikötőben veszteglő amerikai hajókon kerestek menedéket, vagy amikor nem léptek közbe a szmirnai vérengzések kapcsán.

Ezzel egy időben megszületett a pontuszi ezred a görög hadsereg keretein belül, azzal a céllal, hogy amikor a körülmények lehetővé teszik, Pontuszba küldjék őket.[42] [42] D. Katheniotis ezredesnek a pontuszi vezetőkhöz intézett jelentéséből megtudjuk: „Az önök határozott kérésére engedélyeztük a görögországi pontusziak körében a sorozást, és két zászlóalj és egy üteg felállítására került sor.”[43] [43] Úgy tűnik, ekkor Venizelos már elfogadja a pontusziak politikai javaslatait és egy kis létszámú tiszti csoport Pontuszba küldését abból a célból, hogy szervezzenek kisebb katonai alakulatokat, melyek a jövendő pontuszi hadsereg magját képeznék. Ez a hadsereg támogatná a pontusziak követeléseit egy független állam létrejöttéhez. Venizelos felhatalmazta Katheniotis ezredest, hogy szervezze meg ezt a küldetést, s vegye igénybe ehhez a görög hadseregben szolgáló 20 pontuszi származású tisztet. Mindenesetre fenti magatartásából látható Venizelosz távolságtartása a pontuszi kérdéstől, mely nem volt szerves része a szélesebb körű nemzeti terveinek.[44] [44]

1919 januárjában Tbilisziben összeült a  Görögök 3. Nemzetgyűlése. A gyűlés tárgykörébe tartozott a kaukázusi görög menekültek kérdése, Calka iskoláinak államosítása, valamint egy missziós bizottság kiküldése a görög kormányhoz. Ezzel egy időben létrejött az Örményországi Görögök Nemzeti Tanácsa.[45] [45] Ugyanebben a hónapban a Fekete-tenger menti települések, valamint Dél-Oroszország görög szervezetei közgyűlést hívtak össze, amely megválasztotta a Pontuszi Nemzeti Tanácsot.[46] [46] A Nemzeti Tanács elhatározta, hogy kiadja az Eleftheros Pontos [Szabad Pontusz] c. lapot az Argonaftis [Argonauta] c. lap nyomdájában. Batumiban működött a legnagyobb görög tengerparti szervezet. Ezután következett a jekatyerinodari (ma Krasznodar) szervezet, amely egyúttal a legrégebben működő szervezet volt.[47] [47] […] Egy évvel később a tanács átalakult a Pontuszi Görögök Nemzetgyűlésévé, azzal a céllal, hogy létrehozza emigráns kormányát.[48] [48] A Pontuszi Nemzetgyűlés – „a Görögség Keleti Parlamentje”, ahogyan akkor nevezték – úgy határozott, hogy „a haza érdeke megköveteli Pontusz felszabadításának végleges elismerését, valamint a független görög állam létrehozását.[49] [49] Úgy vélték, hogy a pontuszi köztársaság jelentősen hozzájárulhat a nemzeti kérdés megoldásához több százezer oroszországi görög számára „… felszabadulna az ott élő 350 ezer fős görögség, és visszatérne otthonába az 500 ezer pontuszi menekült, akik borzalmas körülmények között éltek, illetve pusztultak el Dél-Oroszországban és a Kaukázus vidékén, ahova a bolsevikok elől menekültek el”, és nem tudtak visszatérni hazájukba, Pontuszba, mert féltek a törököktől.[50] [50] Az Oroszországban élő görög menekültek forradalmi akcióit a törökök nem hagyták szó nélkül. Kemál Atatürk egyik beszédében arról tájékoztatta hallgatóságát, hogy a Kaukázus partjain „több ezer görög” gyülekezett azzal a céllal, hogy csatlakozzanak a partizánmozgalomhoz és partra szálljanak Samsundában. „Vezetőjük egy bizonyos Haralambos volt.” Kemal valószínűleg Haralambos Papadopoulosra, a Szuhumi környékén működő gerillavezérre utal.[51] [51] Ugyanakkor a szovjetek, akik stratégiai szövetségesüknek tartották a török nacionalista mozgalmat, a pontuszi görögök önrendelkezési törekvéseit úgy tekintették, mint „lázadást, melyet a konstantinápolyi és athéni agitátorok és ügynökök tervei alapján készítettek elő a Pontuszi Görög Állam létrehozásának fanatikus jelszavával”.[52] [52]

 

Iónia és Kelet-Thrákia felszabadítása

A szövetségesek álláspontja szerint Törökország az első világháborús részvételével elárulta a nyugati hatalmakat, amelyek fél évszázadon át segítették őt abban, hogy ellenálljon az orosz nyomásnak. Megjutalmazván Görögországot az első világháborús magatartásáért, valamint részvételéért az ukrajnai bolsevizmus elleni hadjáratban, engedélyezték a görög hadseregnek, hogy bevonuljon Szmirnába a szövetséges hatalmak mandátumának birtokában.[53] [53] 1919. május 15-én (az új naptár szerint május 2-án) a görög csapatok partra szálltak Szmirnában. Szmirna nagyobb város volt Athénnál, és jelentősebb ipari infrastruktúrával rendelkezett. A város görög jellege a törökök részéről is megkérdőjelezhetetlen volt, akik maguk is „Gyaur Izmirnek”, vagyis „a hitetlenek Szmirnájának” nevezték. Mindenütt a világon a köztudatban úgy terjedt el, hogy Kis-Ázsia partjai „Graecia Irredenta” részei, vagyis az „idegen uralom alatt lévő Görögországé”.[54] [54] A Szmirnára vonatkozó mandátum, az ottani görög jelenlét és az egész „kis-ázsiai Görögország” – így nevezték a még fel nem szabadított görög területeket – megszervezése volt a görög politikai vezetés számára a legnagyobb kihívás.

Négy nappal azután, hogy a görög hadsereg partra szállt Szmirnában, Magnésia lakosai kérték, hogy terjesszék ki a görög megszállást, és a görög hadsereg szállja meg a városukat. Iónia görögsége kinyilvánította felszabadítási szándékát azzal, hogy kis-ázsiai egységeket szerveztek, amelyek csatlakoztak a görög hadsereghez, és részt vettek a harcokban.[55] [55]

A kemalista mozgalom

1919. május 19-én Kemal pasa, az oszmán hadsereg tisztje, aki később az Atatürk (’a törökök atyja’) jelzőt kapja, a britek támogatásával partra szállt Samsundában, hogy rendet teremtsen ezen a vidéken.[56] [56] Ámbár azért küldték ide Kemalt, hogy megvédelmezze a lakosságot az erőszakoskodásoktól, legfőbb teendőjének a pontuszi gerillák leverését tartotta. Az erzerumi 15. török hadtest parancsnokának küldött táviratában Kemal azt írja, hogy Samsundában nagyon nyugtalanító a helyzet (a pontuszi gerillák akcióinak köszönhetően), aminek igen szomorú következményei lehetnek. Ezért azt táviratozta, hogy a probléma megoldása érdekében továbbra is ott kell maradnia.[57] [57] Kemal hamarosan függetlenítette magát a központi oszmán hatalomtól, és megkezdte egy nacionalista török mozgalom szervezését, ügyesen kihasználva a muzulmán nemzetek vallási érzelmeit. Ideológiai irányvonala eltért mind az oszmánokétól, mind pedig a pántürkökétől. Ő nem tűrte el egy soknemzetiségű ország létezését, de a pántürkök délibábos elképzeléseivel sem értett egyet. Célja volt Kis-Ázsiát a törökség hazájává tenni, ahol nincs hely egyetlen más nemzet számára sem.[58] [58] A kemalizmus ideológiai tartalmának megértéséhez tanulságos nyomon követni a „haza» fogalmának alakulását, és az ezt a fogalmat jelölő szót. A XIX. század közepéig nem létezett szó a nyugati értelemben vett „haza” fogalmára. Helyette két arab szót használtak, az egyik a vatan, amely a születés helyét jelölte, a másik a millet szó, amely a vallási közösségre utalt, amelyhez az egyén tartozott.  A kemalizmus az addig ilyen értelemben ismeretlen török yurt szót használta a „haza” fogalmára, melynek eredeti jelentése „nomád sátor, jurta”.

Kemal Atatürk rablóbandákkal, vallási vezetőkkel (ulemákkal), valamint kurd csoportokkal együttműködve – utóbbiak főszereplői voltak az örmény népirtásnak – megkezdte a hadsereg és a nemzetgyűlés megszervezését, s ennek központjává Sivas (Sevastia) városát tette. Taner Akçam török történész azon az állásponton van, hogy a kemalista mozgalom társadalmi és ideológiai alapja azoknak a csoportoknak és személyeknek élményvilágából alakult ki, akik részt vettek a keresztény lakosság kiirtásának bűntettében a háború idején.[59] [59]

A kemali hadsereg feladatai közé tartozott a pontuszi görög gerillák megsemmisítése, valamint a Sivas és Erzincan között fekvő Koçgiriben kitört kurd felkelés leverése. Ennek a fegyveres erőnek két hadsereg szintű egységét bízták meg azzal, hogy vegye fel a harcot a pontuszi gerillákkal.[60] [60] A kemalista mozgalmat a fanatikus, támadó és terjeszkedő nacionalizmus jellemzi. Kemal annak az oszmán bürokráciának és militarizmusnak volt a szószólója, amely nem értett egyet a nemzeti kérdésnek a nemzetiségi jogok biztosításán alapuló megoldásával.[61] [61] A kemalista mozgalom legfőbb jellemzője a zsarnokság és a kizsákmányolás volt. A nácizmussal és más hasonló ideológiákkal való rokonszenvezés törvényszerű velejárója volt a kemalizmusnak.[62] [62]

Kemal legnagyobb politikai sikere a szovjetekhez való közeledés volt. Közös ellenségeik (a nyugati országok), valamint Leninnek az ifjútörökökről vallott pozitív értékelése vezetett – a kemalizmus számára megváltást jelentő – szövetséghez. Szovjet történészek így írnak arról a segítségről, melyet a török nacionalistáknak nyújtottak: „Még mielőtt aláírták Moszkvában (1921. ápr. 26-án – A szerző megjegyzése) a török-szovjet paktumot, a szovjet kormány már megkezdte a segítségnyújtást a török népnek. Később ez a támogatás növekedett és kibővült, annak ellenére, hogy a Szovjetunió maga is óriási nehézségekkel küszködött. A szovjet kormány több mint tízmillió arany rubelt adott ajándékként a török népnek, továbbá jelentős mennyiségű fegyvert, lőszert és egyéb juttatásokat. Ez az önzetlen szovjet támogatás elősegítette Törökország erőinek egyesítését, hogy megszervezhesse reguláris hadseregét, és hogy megállítsa a brit és görög agresszorok támadásait.”[63] [63]


[1] Hristos Samouilidis: To hroniko tou Kars [Kars története]. Athén, Govostis Kiadó, 74. old.

[2] Evangelos M. Iliadis: Neos Kafkasos. Istoriki anadromi. [Új Kaukázus. Történelmi visszapillantás] Athén, 1989, 60-61. old.

[3] Hristos Samouilidis: i.m., 74. old.

[4] Evangelos M. Iliadis: i.m., 69. old.

[5] Hristoforos Tsertik: Stis epalxeis tou Kars [Kars barrikádjain]. Larisa, 1985., 92., 101. old. További adatokat ld. Stilianos V. Mavrojenis: To Kyvernion Kars tou Antikafkasou [Az antikaukázusi Kars-kormányzóság]. Thessaloniki, Efxinos Leshi Kiadó, 1963.

[6] Is. Lavrentidis: Metoikesia Kafkasion 1895-1907 [Kaukázusiak bevándorlása 1895-1907”], Arhion Pontou [Pontuszi Archívum], 31. köt., 425. old.

[7] Stilianos V. Mavrojenis: i. m., 206. old., valamint Georgios Gr. Grigoriadis: O Pontos kai to Kars [Pontus és Kars], Athén, 1973, 132. old.

[8] Hristoforos Tsertik: i. m. 80, 96-100. old.

[9] Hristoforos Tsertik: i. m. 100. old.

[10] Theologos Panajiotidis, i. m., 29. old.

[11] Ezekről az eseményekről bővebben lásd a Szovjetunió Tudományos Akadémiája által kiadott Világtörténet VII. kötetét (magyar kiadása: Kossuth Kiadó, görög kiadása: Athén, Melissa Kiadó); V. I. Lenin: A forradalmi frázisról, (görög kiadása: Athén, Hronos Kiadó, 1974).

[12] Ahilleas Anthemidis: „I diogmi ton Ellinon ihan exelihthi se jenoktonia” [A görögök üldöztetéséből népirtás lett], Pontiaka Nea [Pontuszi Hírek] c. napilap, Thesszaloniki, 1989. május 29.

[13] Edward H. Carr: The Bolshevik Revolution 1917-1924 (Orosz kiadása:  Bolsevicseszkaja Revoljucija 1917-1924, I. kötet, Moszkva, Progressz Kiadó, 1990., 451. old.)

[14] Alexis Alexandris: „I anaptyxi tou ethnikou pnevmatos ton Ellinon tou Pontou 1918-1922: Elliniki exoteriki politiki kai tourkiki antidrasi” [„A pontuszi görög szellem fejlődése 1918-1922: Görög külpolitika és török reakció”] Meletimata jyro apo ton Venizelo kai tin epohi tou [Tanulmányok Venizeloszról és koráról] Szerk. Thanos Veremis és Odysseas Dimitrakopoulos. Athén,  Filippotis Kiadó, 1980,, 430. old.; Isaak Lavrentidis, i.m., 24. old.; „Apo tin zoi ton prosfigon” [A menekültek életéből] in: I Komninoi [A Komnénosok] c. folyóirat, 3. sz. 1916. június 18., 38. old.

[15] Savvas Kantartzis: Niki horis romfaia [Kardcsapás nélküli győzelem]. Katerini 1976., 533. old.

[16] Archive of the Centre for Asia Minor Studies, Anastasios Papadopoulos vallomása, 1963. febr. 20.

[17] Isaak Lavrentidis, i. m., 24. old.

[18] Theologos Panajiotidis, i. m. 24. old.

[19] Görög Külügyminisztérium Levéltára, 1919, A/5/VI, A/VI.

[20] Görög Külügyminisztérium Levéltára, 1919, A/5/VI.

[21] „Ekklisis tis Armenikis Voulis pros tas Voulas ton Dynameon” [Az örmény parlament felhívása a Szövetséges Hatalmak parlamentjeihez], Eleftheros Pontos [Szabad Pontusz] c. napilap, 18. szám, 1919. aug. 14., 2. old.

[22] Alexis Alexandris, i. m., 465. old.; Istoria tou Ellinikou Ethnous [A görög nemzet története], Ekdotiki Athinon, XV. kötet, 112. old.

[23] Lásd „Nicholas Cheimonas”, Greek Painting 1832-1922, Athén, a National Bank of Greece kiadása, é. n., 41. old.

[24] Theologos G. Panajiotidis, i. m., 24. old.

[25] Görög Külügyminisztérium Levéltára, 1919, A/5/XII Pontusz, i. m., 223. sz. jegyzőkönyv

[26] Görög Külügyminisztérium Levéltára, 1919, A/5/XII Pontusz, i. m., 1560. sz. jegyzőkönyv

[27] Görög Külügyminisztérium Levéltára, 1919, A/5/XII Pontusz, i. m., 643. sz. jegyzőkönyv

[28] Paul Dumont: Mustafa Kemal invente la Turquie moderne. Brüsszel, Editions Complexe, 1983, 19-21. old.

[29] Diamantis Lazaridis: „O oplarhigos Savvas I. Papadopoulos (Hatzikas Taralis)” [Savvas I. Papadopoulos (Hatzikas Taralis), a gerillavezér], Arhion Pontou [Pontuszi Archívum], 45. köt., 66-67. old.

[30] Paul Dumont, i. m., 21. old.

[31] Haris Tzirkinidis: Epitelous tous xerizosame [Végre kiirtottuk őket]. Thesszaloniki, Panajia Sumela Kiadó, 1993., 108-109. old.

[32] Haris Tsirkinidis, i. m. 111. old.

[33] Mih. Hr. Elianos, To ergon tis ellinikis perithalpseos [A görög népjóléti misszió tevékenysége].  A görög Külügyminisztérium Sajtóosztályának kiadványa, Athén 1921, 85-90. old.

[34] Mih. Hr. Elianos, i.m., 85-90. old.

[35] K. G. Konstantinidis: Pragmateia peri Pontou [Értekezés Pontuszról]. Athén, Karavias Kiadó hasonmás kiadása, é. n. 19. old.

[36] Od. Lampsidis: „Tria simia tis Dimokratias tou Pontou” [A Pontuszi Köztársaság három pontja”]. Arhion Pontou [Pontuszi Archívum], 40. köt., 243. old.

[37] Eleftherios Pavlidis, Pos kai diati emataiothi i Dimokratia tou Pontou [Hogyan és miért hiúsult meg a Pontuszi Köztársaság alapításának terve?], Athén 1956, 95. old.

[38] Alexis Alexandris: i. m., 432. old.

[39] „Nikos Kapetanidis” in: Desmos [Kötelék]c. napilap, 12. sz., Thesszaloniki, 1990. ápr., 13. old.

[40] Alexis Alexandris, i. m., 433. old.

[41] Alexis Alexandris, i. m., 435. old.

[42] Od. Lampsidis: „I provlimatiki tis syngrafis tis istorias” [A történetírás problematikája], Arhion Pontou [Pontuszi Archívum], 30. köt., 8. old.

[43] Dimitrios Katheniotis: „Ekthesis ton enerjion mou shetikos me to zitima tou Pontou” [Jelentés a pontuszi kérdéssel kapcsolatban tett intézkedéseimről], in: I Ellines tou Pontou ypo tous Tourkous (1461-1922) [A pontuszi görögök a török uralom idején (1461-1922)], ,szerk. Odysszefs Lampsidis, Athén, 1957, 64. old.

[44] Görög Külügyminisztérium Levéltára, KY 1919/A/5VI (15)

[45] E. Pavlidis, i. m., 95. old.

[46] Görög Külügyminisztérium Levéltára, KY, YAK 1919/A/4a

[47] Hristos Samouilidis, i. m., 85. old.

[48] Alexis Alexandris, i. m., 434. old.

[49] „To Diarkes Jenikon Synedrion ton Pontion Ellinon en Vatoum” [„A Pontuszi Görögök Állandó Egyetemes Kongresszusa Batumiban”]. Eleftheros Pontos [Szabad Pontusz] c. napilap, 3. sz., 1919. jún. 22., 1. old.

[50] Nea Ellas, „Ellinika dikaia” [Új Hellász, „A görögség jogai”], Eleftheros Pontos c. napilap 106. sz., 1920. július 15., 1. old.

[51] Kemal Atatürk, i. m., 202-203. old.

[52] Sz. I. Aralov: Voszpominanyija szovjetszkogo gyiplomata. Moszkva, Insztyitut Mezsdunarodnih Otnosenyij, 1960, 37. old.

[53] A kis-ázsiai kérdésekről  l. Hr. Angelomatis: Hronikon tis megalis tragodias [A nagy tragédia krónikája]. Athén, Estia Kiadó, 1971.

[54] H. Morgenthau: The Secrets of the Bosphorus, görög fordítása: Ta mystika tou Vosporou,  Athén, Trohalia Kiadó, 59. old.; Tasos Vournas: I mikrasiatiki katastrofi kai to xerizoma tou Ellinizmou [A kis-ázsiai katasztrófa és a görögség földönfutóvá tétele]. Athén, Tolidis Kiadó, é. n. 8. old.

[55] Efi Allamani – Krista Panajiotopoulou: „I simmahiki entoli jia tin katalipsi tis Smyrnis kai i i drastiriopiisi tis ellinikis ijesias” [„A szövetségesek Szmirna elfoglalására vonatkozó mandátuma és a görög vezetés tevékenysége], Meletimata jyro apo ton Venizelo kai tin epohi tou [Tanulmányok Venizeloszról és koráról], i. m., 135. old.

[56] N. Sarris előszavából, in: Omer Asan: Pontos Kulturu, Isztambul, Belge Yayınları Kiadó, 1996

[57] Sz. I. Aralov: Voszpominanyija szovjetszkogo gyiplomata. Moszkva, Insztyitut Mezsdunarodnih Otnosenyij, 1960, 53. old. Orhan Kotta: „Kemalismos kai Kourdiko kinima 1919-1938” [A kemalizmus és a kurd mozgalom 1919-1938], Lai c. folyóirat 1. köt. 1987, 65. old.

[58] Dimitris A. Zeginis, i. m. 195. old.

[59] Hamit Bozarslan, i. m., 33. old.

[60] Alexis Alexandris, i. m., 457. old.

[61] H. G. Kirejev: Isztorija etatyizma v Turcii. Moszkva, Nauka Kiadó, 1991, 26-27. old.

[62] Nikos Psyrroukis: I Mikrasiatiki Katastrofi [A kis-ázsiai katasztrófa]. Athén, Epikairotita Kiadó, 1982, 224. old.

[63] A Szovjetunió Tudományos Akadémiája által kiadott Világtörténet, VII. kötet (magyar kiadása: Kossuth Kiadó, görög kiadása: Athén, Melissa Kiadó, 638. old.)

 

Η τραγωδία των Ελλήνων του Καρς

 Η παράδοση της περιοχής του Καρς στους Τούρκους με τη συνθήκη του Μπρεστ Λιτοφσκ έθεσε πλήθος διλημμάτων και δημιούργησε πολλά προβλήματα στους χριστιανικούς πληθυσμούς. Στην περιοχή του Καρς, όπου υπήρχε πολιτική και στρατιωτική οργάνωση Ελλήνων, εμφανίστηκαν αλληλοσυγκρουόμενες απόψεις. Άλλοι πρότειναν παραμονή του ελληνικού πληθυσμού με οργάνωση της ένοπλης άμυνας, ενώ άλλοι πρότειναν τη φυγή. Η πρώτη άποψη εκφράστηκε από τους Έλληνες στρατιωτικούς, ενώ η δεύτερη από τα πολιτικά στελέχη του ελληνικού κινήματος. Οι στρατιωτικοί πίεζαν τον ελληνικό πληθυσμό να παραμείνει και να οργανώσει την άμυνά του εντασσόμενος στα τρία ελληνικά συντάγματα της Eλληνικής Mεραρχίας του Καυκάσου. Για να εμπνεύσουν τον ελληνικό πληθυσμό με αγωνιστικό φρόνημα, οργάνωσαν μια εντυπωσιακή παρέλαση των στρατιωτικών ελληνικών τμημάτων του 2ου Συντάγματος της Ελληνικής Μεραρχίας στην πόλη του Καρς. Τα αποτελέσματα της παρέλασης δε θεωρήθηκαν ιδιαιτέρως σημαντικά.[1]

Οι Έλληνες κάτοικοι δεν πίστευαν ότι ήταν δυνατή η αντίσταση στον τουρκικό στρατό από τα τρία ελληνικά συντάγματα και τη μία αρμενική μεραρχία. Οι ειδήσεις για τις τουρκικές ωμότητες εις βάρος των Ελλήνων στο μικρασιατικό Πόντο άρχισαν να φτάνουν στον Καύκασο. Οι αφηγήσεις των ταλαιπωρημένων προσφύγων για τις αγριότητες κατά των Ελλήνων έκαμψαν και τις τελευταίες αντιστάσεις των εθνικών συμβουλίων.[2] Εξάλλου η ελληνική στρατιωτική δύναμη του Καυκάσου ήταν μικρή μπροστά στον τουρκικό στρατό που κατέφθανε. Ειδικά στην πόλη του Καρς οι υπερασπιστές της ήταν μόνο 1.500 Έλληνες στρατιώτες. Έτσι αποφασίστηκε η παράδοση της πόλης στους Τούρκους.[3]

Το Εθνικό Συμβούλιο έκανε ό,τι μπορούσε για την προώθηση των προσφύγων στη νότια Ρωσία και στα λιμάνια της Μαύρης Θάλασσας, με στόχο την αναχώρηση για την Ελλάδα.[4] Οι λόχοι, τα τάγματα και τα συντάγματα της Ελληνικής Μεραρχίας του Καυκάσου διαλύθηκαν και οι οπλίτες πήγαν στα χωριά τους για να γλυτώσουν τους εαυτούς τους και τις οικογένειές τους. Αρκετά παραμεθόρια χωριά των περιφερειών Χοροσάν, Αρνταχάν και Γκιόλια δεν πρόλαβαν να φύγουν με αποτέλεσμα την αιχμαλωσία τους από τον τουρκικό στρατό.[5]

Η αποχώρηση των δεκάδων χιλιάδων Ελλήνων από την περιοχή του Κυβερνείου του Καρς δεν έγινε παντού ομαλά. Στις αρχές Μαρτίου 1918 συγκεντρώθηκαν οι αρχηγοί των ελληνικών χωριών της επαρχίας Καγισμάν για να αποφασίσουν για τη διαδικασία αναχώρησης. Ορίστηκε ως σημείο συγκέντρωσης όλου του ελληνικού πληθυσμού της επαρχίας το χωριό Καρακλησσέ και ως χρόνος η 25η Μαρτίου. Εκεί μαζεύτηκαν χιλιάδες κάτοικοι και ετοιμάστηκαν να αναχωρήσουν ευθύς μετά τον εκκλησιασμό τους. Τότε ήρθε μια ίλη ιππικού του αρμενικού στρατού απαιτώντας την παραχώρηση, εκ μέρους των Ελλήνων, ενός αριθμού αλόγων. Η δολοφονία ενός Έλληνα κοινοτάρχη, του Ευστράτιου Κακουλίδη, από τον επικεφαλής της ίλης οδήγησε στη γενίκευση της σύρραξης. Δύο ημέρες κράτησε η αιματηρή σύγκρουση τετρακοσίων ενόπλων Ελλήνων με δεκαπλάσιο αρμενικό στρατό.[6] O Σ. Μαυρογένης εκτιμά ότι η σύγκρουση του Καρακλησσέ οφειλόταν στην αυθαιρεσία και στην αυτοδικία των οπλισμένων Αρμενικών τμημάτων, τα οποία νόμιζαν ότι είχαν δικαιώματα πάνω σε κάθε ξένο αντικείμενο. Κάτι τέτοιο δεν ήταν δυνατόν να γίνει ανεκτό από τους επίσης οπλισμένους Πόντιους. Θεωρεί ότι η βαθύτερη αιτία της ελληνοαρμενικής αντίθεσης ήταν η κατηγορηματική άρνηση του ελληνικού στοιχείου της περιοχής να συμμετάσχει στην ολοκληρωτική εξόντωση του μουσουλμανικού στοιχείου του Κυβερνείου του Καρς, που σχεδίαζε το αρμενικό κόμμα Ντασνάκ Τσουτιούν.[7] Την ίδια άποψη έχει και ο Χ. Τσέρτικ, ο οποίος περιγράφει σε κάποια περίπτωση την παρέμβαση του ελληνικού Λόχου για τη σωτηρία μουσουλμανίδων γυναικών και παιδιών από τα αρμενικά στρατιωτικά τμήματα.[8] Η συγκεκριμένη σύγκρουση απέκοψε τους δρόμους διαφυγής των κατοίκων του Καρακλησσέ. Η κατάληψη του χωριού από τα αρμενικά στρατεύματα ακολουθήθηκε από σφαγή του εναπομείναντος πληθυσμού. Μετά απ’ αυτό, κάτοικοι οκτώ γειτονικών ελληνικών χωριών αναγκάστηκαν να βαδίσουν προς τις γραμμές των Τούρκων και να καταφύγουν στο ελληνικό χωριό Αλή Σοφή, οι κάτοικοι του οποίου είχαν προλάβει να αναχωρήσουν για την Τιφλίδα. Οι Τούρκοι δεν πείραξαν τους πρόσφυγες. Τρεις μήνες αργότερα τους επέτρεψαν να αναχωρήσουν για την Τιφλίδα. Από κει πήγαν στο Πότι και σκορπίστηκαν στις παραλιακές πόλεις της Μαύρης Θάλασσας.[9] Οι δραματικές εξελίξεις με την προέλαση των Τούρκων, συνδυασμένες με την αδυναμία συνεννόησης των Ελλήνων και Αρμενίων, για κοινή στρατιωτική δράση, όπως φάνηκε από το περιστατικό του Καρακλησσέ, οδήγησαν στη διάλυση της ελληνικής στρατιωτικής οργά­νωσης. Εβδομήντα χιλιάδες Έλληνες πήραν το δρόμο της προσφυ­γιάς.[10]

Ο τουρκικός στρατός κατέλαβε τις αρμενικές και γεωργιανές περιοχές που παραχωρήθηκαν στην Τουρκία με τη συνθήκη του Μπρεστ Λιτόφσκ και άρχισε να προελαύνει προς το Μπακού, πρωτεύουσα του Αζερμπαϊτζάν,[11] στο οποίο υπήρχε σημαντική ελληνική κοινότητα, καθώς και ελληνικό προξενείο. Σε συνεργασία με τους ντόπιους μουσουλμάνους άρχισε τις σφαγές Αρμενίων και Ελλήνων.[12] Μεγάλο κύμα προσφύγων εγκατέλειψε το Αζερμπαϊτζάν και κατέφυγε στη Γεωργία και στην Αμπχαζία, με άμεσο αποτέλεσμα να γεμίσει το Σοχούμι με πρόσφυγες. Πολλοί Έλληνες κατέφυγαν επίσης στη νότια Ρωσία. Τον Απρίλιο του 1918 η Τουρκία κατέλαβε επίσης το Βατούμι, το οποίο της είχε παραχωρηθεί με τη συνθήκη του Μπρεστ Λιτόφσκ.[13]

Τον ίδιο καιρό στην Κεντρική Ασία ξέσπασαν ταραχές που υπο­χρέωσαν μεγάλο μέρος των ελληνικών κοινοτήτων να επιλέξουν το δρόμο της προσφυγιάς και να καταφύγουν στην Περσία. Οι ελληνικές κοινότητες της Περσίας παρείχαν βοήθεια στους πρόσφυγες. Οι αγγλικές αρχές, επίσης, τους προσέφεραν κάθε δυνατή βοήθεια. Απ’ ό,τι φαίνεται η ελληνική κυβέρνηση είχε συμφωνήσει με τους Βρετανούς για την παροχή βοήθειας και διευκόλυνσης στο ταξίδι προς την Ελλάδα. Άλλοι πρόσφυγες επέλεξαν το δρόμο των Ινδιών και άλλοι της Υπερκαυκασίας.

 

 

Το ελληνικό προσφυγικό πρόβλημα στη Ρωσία

 

H προσφυγοποίηση δεκάδων χιλιάδων Ποντίων ενεργοποίησε τις ελληνικές κοινότητες της Ρωσίας, οι οποίες με θαυμαστό αίσθημα αλληλεγγύης ανέλαβαν το βάρος της συνδρομής και της περίθαλψης των προσφύγων.[14] Το Κεντρικό Συμβούλιο διενήργησε εράνους υπέρ των προσφύγων, στους οποίους ανταποκρίθηκαν με προθυμία οι Έλληνες της Ρωσίας. Οι Έλληνες του Βατούμι μαθαίνοντας ότι οι Έλληνες του Ριζαίου και των Σουρμένων στον Πόντο κινδύνευαν να σφαγούν από τους Τούρκους, οι οποίοι ζητούσαν λύτρα, συγκέντρωσαν το ποσό των 200.000 χρυσών ρουβλίων και ναύλωσαν πλοία για την παραλαβή των προσφύγων. Μόνο η κοινότητα του Βατούμι περιέθαλψε 35.000 πρόσφυγες. Ο πρόσφυγας Σ. Κανταρτζής γράφει: «Εδώ (στο Βατούμι) μας υποδέχτηκαν με πατριωτικά αισθήματα οι εκπρόσωποι της ελληνικής κοινότητας και φρόντισαν να μας εξυπηρετήσουν. Έθεσαν στη διάθεσή μας, κοντά στο σιδηροδρομικό σταθμό, το ελληνικό σχολείο….» [15]

H ελληνική κοινότητα στο Σοχούμι περιέθαλψε 15.000 πρόσφυγες. Υπεύθυνος της οργάνωσης της περίθαλψης ήταν η Εθνική Επιτροπή των Ελλήνων της πόλης.[16] Το ίδιο έγινε και με τις άλλες κοινότητες στις πόλεις Τουαψέ, Νοβοροσίσκ, Κουμπάν, Κερτς, Αικατερινοντάρ, Μαϊκόπ, Βλαδικαυκάς κ.λπ.[17] Η κοινότητα του Κερτς στην Κριμαία κατέβαλε υπεράνθρωπη προσπάθεια να ανακουφίσει τις χιλιάδες των προσφύγων που είχαν καταφύγει εκεί. Δημιούργησε ειδικό μηχανισμό με τμήμα επισιτισμού και νοσοκομειακή υπηρεσία. Ακόμα και οι μικρές και φτωχές κοινότητες προσέφεραν πάνω από τις δυνάμεις τους στον αγώνα για την περίθαλψη των προσφύγων. Ως εκπρόσωπος του Κεντρικού Συμβουλίου ο Λεωνίδας Ιασωνίδης διέτρεχε επί τρίμηνο τις ελληνικές κοινότητες, προκειμένου να διοργανώσει επιτροπές για τους πρόσφυγες.[18]

Στη νότια Ρωσία και στην Υπερκαυκασία εμφανίστηκε έντονο το προσφυγικό πρόβλημα των Ελλήνων. Το ελληνικό υπουργείο Περιθάλψεως, βασισμένο στις εκθέσεις της επιτροπής που είχε αποστείλει, διέθεσε αρχικά πέντε εκατομμύρια δραχμές, καθώς και άλλα ποσά σε χρήμα και σε είδη αποκλειστικά για τους πρόσφυγες που κινδύνευαν. Aπεστάλη επίσης μια τριμελής επιτροπή αποτελούμενη από τον Νίκο Καζαντζάκη, τον αντισυνταγματάρχη δικαστικού Ηρ. Πολεμαρχάκη και τον Ι. Ζερβό, για να μελετήσει το προσφυγικό πρόβλημα και το ποντιακό ζήτημα. H Eπιτροπή Περιθάλψεως ήταν αποδέκτης υπομνημάτων των Ελλήνων με τα οποία ζητούσαν την παλιννόστησή τους στο μικρασιατικό Πόντο. Στα υπομνήματα αναπτυσσόταν η άποψη ότι με την επανεγκατάστασή τους εκεί «δύναται να στερεωθεί η εθνική ανεξαρτησία του Πόντου.» Διαφωνούσαν με τη μετανάστευση στην Ελλάδα γιατί έτσι εξασθενούσε το εθνικό ζήτημα του Πόντου και δημιουργούσε ασυγκράτητο ρεύμα μετοικεσίας στην Ελλάδα, όλων των Ποντίων που βρίσκονταν στη Ρωσία.[19]

Ο Ν. Καζαντζάκης τηλεγράφησε στον Ε. Βενιζέλο τα συμπεράσματά του και ανέφερε ότι οι 500.000 Έλληνες της Ρωσίας, είτε πρόσφυγες είτε εγκατεστημένοι από παλαιότερα έτη, διακρίνονται σε δύο κατηγορίες: σ’ αυτούς που θέλουν να εγκατασταθούν στον Πόντο και σ’ αυτούς που θέλουν να εγκατασταθούν στην ελεύθερη Ελλάδα. Ο Καζαντζάκης εκτιμούσε ότι η παλιννόστηση στον Πόντο ήταν απολύτως αδύνατη επί του παρόντος, ελλείψει ασφαλείας. Θεωρούσε ότι η μοναδική προϋπόθεση της παλιννόστησης ήταν η ελληνική ή συμμαχική κατοχή του Πόντου.[20] Οι πρόσφυγες συσσωρεύτηκαν στα δύο λιμάνια, στο Βατούμι και στο Νοβοροσίσκ, περιμένοντας την αναχώρηση για την Ελλάδα.

 

 

Μετά το τέλος του πολέμου

 

Στις 17 Οκτωβρίου 1918 (30 με το νέο ημερολόγιο) η Τουρκία με τη συνθήκη του Μούδρου κατέθεσε τα όπλα. Ακολούθησε η συνθηκολόγηση της Αυστροουγγαρίας και τέλος της Γερμανίας. Η ήττα των κεντρικών δυνάμεων αναζωπύρωσε τις ελπίδες του ποντιακού ελληνισμού για επίλυση του ελληνικού ζητήματος στη Μαύρη Θάλασσα. Οι αντάρτες έκαναν την εμφάνισή τους στις πόλεις, ενώ άρχισαν να επιστρέφουν οι επιζώντες των εκτοπίσεων στα ενδότερα και οι δεκάδες χιλιάδες των προσφύγων στη Ρωσία. [21] Οι Έλληνες της Ρωσίας γιόρτασαν την ήττα των Κεντρικών Δυνάμεων. Ειδικά στις περιοχές που δεν είχε επικρατήσει το μπολσεβικικό κίνημα, οι πανηγυρισμοί πήραν μεγάλη έκταση. Η νίκη της Ελλάδας θεωρήθηκε ότι έδινε τη δυνατότητα στο ελληνικό έθνος να πραγματοποιήσει προαιώνιους πόθους. Οι δύο αλληλένδετοι στόχοι, η δημιουργία ανεξάρτητου ελληνικού κράτους στον Πόντο και η απόκτηση δικαιωμάτων αυτονομίας στα εδάφη της πρώην Ρωσικής Αυτοκρατορίας, όπου κατοικούσε συμπαγής ελλη­νισμός, κινητοποίησαν για μια ακόμα φορά τους Έλληνες της περιοχής.

Μεγάλο μέρος των προσφύγων που προέρχονταν από τις περιοχές των  εμφύλιων συγκρούσεων στη Ρωσία μεταφέρθηκε στο μικρασιατικό Πόντο.[22] Πολλοί κατέφυγαν στην Ελλάδα ζώντας σε άθλιες συνθήκες.[23] Το Κεντρικό Συμ­βούλιο του Συνδέσμου των εν Ρωσία Ελλήνων έστειλε με τριμελή επιτροπή υπόμνημα στην ελληνική κυβέρνηση. Στο υπόμνημα εκτίθενται τα αιτήματα του ελληνισμού της Ρωσίας, τα οποία αναφέρονται στην εξασφάλιση της ελευθερίας τους και στον αυτοκαθορισμό τους. Ζητήθηκε να αναλάβει η ελληνική κυβέρνηση την προώθηση αυτών των αιτημάτων στη Συνδιά­σκεψη Ειρήνης.[24] Παράλληλα άρχισε επίσημος διάλογος μεταξύ Ελλάδας και Αρμενίας για την αμοιβαία υποστήριξη των αιτημάτων στα συνέδρια της ειρήνης. Οι Αρμένιοι δήλωσαν υποστήριξη στις ελληνικές διεκδικήσεις «επί της Κωνσταντινουπόλεως, Σμύρνης και βιλαετίου Τραπεζούντος»[25]. Πολύ σύντομα όμως παρατηρήθηκε αλλαγή της στάσης τους και οι Αρμένιοι διεκδίκησαν έξοδο του αρμενικού κράτους στον Εύξεινο Πόντο[26]. Η διεκδίκηση της περιοχής Τραπεζούντας από τους Αρμενίους καθίσταται πλέον πρόδηλος και η κίνηση των Ελλήνων του Πόντου για ανεξαρτησία θεωρήθηκε απ’ αυτούς ότι συνιστούσε «διάθεσιν επιθετική κατά των Αρμενίων»[27].

Εν τω μεταξύ οι Έλληνες που κατοικούσαν στην Οθωμανική Αυτοκρατορία άρχισαν να κινητοποιούνται από τις πρώτες μέρες της στρα­τιωτικής ήττας των Τούρκων. Δημιούργησαν πλήθος πατριωτικών οργα­νώσεων και ενόπλων ομάδων. Οργανώθηκαν ομάδες βοήθειας προς τους πρόσφυγες. Στις ακτές της Μαύρης Θάλασσας η εξέγερση του ελληνικού πληθυσμού πήρε μεγάλες διαστάσεις. Οι συγκρούσεις μεταξύ μουσουλ­μάνων και χριστιανών δημιούργησαν σε λίγες εβδομάδες εκατοντάδες θυμάτων. Έξω από τις μεγάλες πόλεις οι οθωμανικές αρχές δεν είχαν καμία εξουσία. Η ύπαιθρος και οι δρόμοι της ενδοχώρας ανήκαν στις αντάρτικες ομάδες.[28] Οι αντάρτες του Πόντου χρησιμοποιούσαν τις ελληνικές κοινότητες του Καυκάσου ως μετόπισθεν. Από εκεί προμηθεύονταν όπλα και εκεί, πολλές φορές, σχεδίαζαν τις επιχειρήσεις τους.[29]

Η ηγεσία των Ελλήνων, ιδιαίτερα ο μητροπολίτης Αμασείας Γερμανός Καραβαγγέλης και της Τραπεζούντας Χρύσανθος, ενθάρρυναν τους εξεγερμένους και δικαιολογούσαν τον αγώνα τους στις διεθνείς οργανώσεις. Οι διάφορες ποντιακές επιτροπές ενεργούσαν για την ιδέα ενός αυτόνομου ποντιακού κράτους. Εξέδιδαν εφημερίδες και φυλλάδια που πρόβαλαν την ιδέα αυτή, οργάνωναν συνέδρια και βομβάρδιζαν με αιτήσεις και υπομνήματα τους διπλωμάτες των μεγάλων δυνάμεων.[30]

Όμως, η πολιτική κατάσταση στην περιοχή δεν παρουσίασε ιδιαίτερη βελτίωση. Η οθωμανική κυβέρνηση, η οποία εξακολουθούσε να έχει υπό την ευθύνη της τον Πόντο, προσπαθούσε, αν και ηττημένη, να αποτρέψει την ενίσχυση της ελληνικής παρουσίας. Έτσι, διέταξε τις τοπικές αρχές να μην επιτρέψουν την είσοδο στους Έλληνες πρόσφυγες που είχαν φύγει από τη χώρα και επιπλέον να εκδιώκουν, εκτός του εδάφους της, όσους μπορούσαν να δημιουργήσουν πρόβλημα στην εξουσία της. Σε έκθεση του Γάλλου πρόξενου στην Τραπεζούντα Lepissier αναφέρεται ότι με βάση την εντολή αυτή, ο βαλής της Τραπεζούντας απαγόρευσε την αποβίβαση των Ελλήνων προσφύγων, οι οποίοι είχαν ξεκινήσει από το Νοβοροσίσκ με το ατμόπλοιο «Πηνειός». Η αποβίβαση έγινε εφικτή μετά από παρέμβαση του Γάλλου ταγματάρχη Enchery, ο οποίος ήταν υπεύθυνος για την αναδιοργάνωση της τουρκικής χωροφυλακής, σύμφωνα με τους όρους της ανακωχής. [31] Ο Γάλλος πρόξενος της Τραπεζούντας τόνιζε σε αναφορά του ότι οι οθωμανικές αρχές δεν κατέστειλαν τις παράνομες εκδηλώσεις των ατάκτων Τούρκων, με αποτέλεσμα να πολλαπλασιάζονται οι επιθέσεις, τα εγκλήματα να παραμένουν ατιμώρητα και οι νέες γυναίκες που είχαν απαχθεί να παραμένουν φυλακισμένες στις κατοικίες των απαγωγέων τους. Στο περιβάλλον αυτό ήταν αδύνατη η επανεγκατάσταση των προσφύγων, εφόσον η επανάκτηση των σπιτιών τους ήταν πρακτικά αδύνατη.[32]

Εξαιρετικά άσχημη ήταν και η κατάσταση των ελληνικών πληθυσμών στον Καύκασο. Επειδή τα κοινωνικά προβλήματα που είχε δημιουργήσει στους ελληνικούς πληθυσμούς η πολιτική γενοκτονίας των Τούρκων απαιτούσαν καλή καταγραφή και συστηματική εργασία, το ελληνικό υπουργείο Περιθάλψεως συγκρότησε ειδική αποστολή στη νότια Ρωσία και στον Καύκασο για να μελετηθούν οι προσφυγικές ανάγκες. Τη βοήθεια του ελληνικού κράτους είχε ζητήσει τον Μάρτιο του 1919 η Κεντρική Ένωση των Ελλήνων του Αικατερινοντάρ. Η ειδική αυτή αποστολή του υπουργείου Περιθάλψεως έφτασε στο Βατούμι τον Ιούλιο του ιδίου έτους. Η αποστολή χωρίστηκε σε δύο τμήματα. Το πρώτο είχε κέντρο το Αικατερινοντάρ και περιελάμβανε στη δικαιοδοσία του τη νότια Ρωσία και το βόρειο Καύκασο, ενώ το δεύτερο τμήμα με κέντρο την πρωτεύουσα της Γεωργίας Τιφλίδα, περιελάμβανε την Υπερκαυκασία (Γεωργία, Αρμενία, Αζερμπαϊτζάν) και το μικρασιατικό Πόντο.[33] Την ίδια εποχή έφτασε στο μικρασιατικό Πόντο αντιπρόσωπος του Πατριωτικού Ιδρύματος Περιθάλψεως, για να βοηθήσει στην περίθαλψη των θυμάτων της τουρκικής θηριωδίας. Διανεμήθηκαν τρόφιμα, ενδύματα και ιδρύθηκαν ορφανοτροφεία στην Τραπεζούντα, στη Σινώπη, στην Πάφρα, στη Σαμψούντα και στην Κερασούντα.[34]

 

 

Ελληνική δημοκρατία του Πόντου

 

Η πρόθεση για δημιουργία ανεξάρτητου ελληνικού κράτους πρωτοεμφανίστηκε το 1904 σε κλειστούς κύκλους διανοουμένων. Συστηματικά όμως η ιδέα αυτή άρχισε να καλλιεργείται μετά την εκδήλωση της πρόθεσης των νεοτούρκων να εξοντώσουν τον ελληνικό πληθυσμό. Πρώτη πολιτική έκφραση του αιτήματος θα συμβεί στις 4 Φεβρουαρίου 1918 στο πλαίσιο του Α’ Παμπόντιου Συνεδρίου, που συνήλθε στη Μασσαλία. Οι Πόντιοι προσπαθώντας να πετύχουν τη μη επιστροφή του ανατολικού Πόντου στους Τούρκους έστειλαν τηλεγράφημα στον «κομισάριο εξωτερικών υποθέσεων Τρότσκι», με το οποίο του ζήτησαν την υποστήριξη του αιτήματος της αυτοδιάθεσης των Ποντίων και της δημιουργίας ανεξάρτητου κράτους «… από τα ρωσικά σύνορα μέχρι πέρα από τη Σινώπη και την ενδοχώρα.»[35] Παράλληλα άρχισε μεγάλη εκστρατεία διαφώτισης του ευρωπαϊκού κοινού για το Ποντιακό Ζήτημα. Τυπώθηκαν χιλιάδες χάρτες του διεκδικούμενου Πόντου. Στο κάτω μέρους του χάρτη γράφτηκε η φράση: «Citoyens du Pont Euxin, levez-vous! Rapellez aux nations libéra­les vos droits suprèmes à la Vie et à l’ Independance» δηλαδή: «Πολίτες του Εύξεινου Πόντου, ξεσηκωθείτε! Απαιτείστε από τα ελεύθερα έθνη τα υπέρτατα δικαιώματα στην Ζωή και στην Ανεξαρτησία». [36].

Στο χώρο της Υπερκαυκασίας οι Έλληνες συνέχισαν να οργανώνονται σταρτιωτικά. Πολιτική έκφραση της στρατιωτικής οργάνωσης των Ελλήνων της Υπερκαυκασίας ήταν το Εθνικό Συμβούλιο Αντικαυκάσου ή επί το ορθότερο Ελληνικό Υπερκαυκασιανό Εθνικό Συμβούλιο.[37] Σε όλη την έκταση του Μικρα­σιατικού Πόντου και των ελληνικών κοινοτήτων της Ρωσίας αναπτύχθηκε μια κοινή θέληση που στόχο είχε την πολιτική χειραφέτηση του ποντιακού ελληνισμού, τόσο στο μικρασιατικό Πόντο, όσο και στις συμπαγείς περιοχές των Ελλήνων στην ίδια τη Ρωσική Αυτοκρατορία, που είχε ήδη καταρρεύσει.       Σε κάθε περιοχή του Πόντου την ίδια περίοδο ιδρύθηκαν ανεξάρτητες μυστικές οργανώσεις. Οι οργανώσεις αυτές ήρθαν να προστεθούν στο πλήθος των πνευματικών, μουσικών και αθλητικών σωματείων που είχαν δημιουργηθεί στις ελληνικές κοινότητες την πρώτη δεκαετία του αιώνα μας. Ο πιο δραστήριος από αυτούς τους συλλόγους ήταν ο Αθλητικός Σύλλογος Πόντου στη Μερτζιφούντα.[38] Το ίδιο φαινόμενο παρατηρήθηκε και σε όλες τις ελληνικές κοινότητες της Ρωσίας. Ο κύριος στόχος των οργανώσεων αυτών ήταν η δημιουργία ανεξάρτητης Ελληνικής Δημοκρατίας στον Πόντο. Εμφανίστηκε επίσης και μια μικρή ομάδα ενωτικών. Αυτών δηλαδή που υποστήριζαν την ένωση του Πόντου με την Ελλάδα. Οι αντικειμενικές όμως συνθήκες, όπως η μεγάλη απόσταση από τον ελλαδικό χώρο, δεν ευνόησαν την τάση αυτή. O χαρακτηριστικότερος εκπρόσωπός της ήταν ο εκδότης της εφημερίδας Εποχή στην Τραπεζούντα, ο οποίος εκτελέστηκε το 1921 στην Αμάσεια. Όταν ο πρόεδρος του τουρκικού «Δικαστηρίου Ανεξαρτησίας» απήγγειλε την θανατική καταδίκη στον Καπετανίδη γιατί ήταν μέλος του αυτονομιστικού κινήματος του Πόντου, εκείνος απάντησε ότι δεν ήταν υπέρ της ανεξαρτησίας του Πόντου, αλλά υπέρ της ένωσής του με την Ελλάδα.[39]

Τον Ιούλιο του 1918 συγκλήθηκε στο Μπακού συνέδριο εκπροσώπων του ελληνισμού από τη νότια Ρωσία, Υπερκαυκασία και Πόντο. Διακήρυξε την ανεξαρτησία του Πόντου και εξέλεξε επταμελές συμβούλιο, κάτω από τη διοίκηση του οποίου μπήκαν όλα τα ποντιακά σωματεία.[40] Το Νοέμβριο του 1918 συνήλθε στο Παρίσι η μεγάλη διάσκεψη των ποντιακών οργανώσεων. Αποφασίστηκε η οργάνωση των Ελλήνων του Πόντου. Στάλθηκε στις συμμαχικές κυβερνήσεις υπόμνημα με το οποίο ζητήθηκε η ανεξαρτησία του Πόντου για τους Έλληνες κατοίκους του, χριστιανούς και μουσουλμάνους. Ο μητροπολίτης Χρύσανθος, εκπροσωπώντας τις ποντιακές οργανώσεις, παρενέβη στη Συνδιάσκεψη Ειρήνης και ζήτησε την ίδρυση του Αυτόνομου Ελληνικού Κράτους του Πόντου. Eνδιαφέρον παρουσίαζαν οι επαφές του Χρύσανθου με τους ηγέτες των χωρών της Αντάντ. Ο Αμερικανός πρόεδρος Ουίλσον δήλωσε ότι «Ο Πόντος πρέπει να γίνει ανεξάρτητο κράτος.»[41] Όμως η πραγματική αμερικανική πρόθεση ήταν να διατηρηθεί η ακεραιότητα της Τουρκίας. Γι’ αυτό ακολουθήθηκε ουδέτερη πολιτική, η οποία σε μερικές περιπτώσεις –όπως η έκδοση στις κεμαλικές αρχές Ποντίων ανταρτών που είχαν καταφύγει σε αμερικανικά πλοία που ναυλοχούσαν στο λιμάνι της Σαμψούντας, καθώς και η ανοχή της σφαγής στη Σμύρνη – παραβιάστηκε προς όφελος των Τούρκων εθνικιστών.

Παράλληλα ιδρύθηκε το Σύνταγμα Ποντίων, στα πλαίσια του ελληνικού στρατού, με στόχο την αποστολή του στον Πόντο, όταν θα επέτρεπαν οι συνθήκες.[42] Όπως πληροφορούμαστε από μια έκθεση του συντ/ρχη Δ. Καθενιώτη προς τους ηγέτες των Ποντίων: «Τη επιμόνω αιτήσει σας, επετράπη στρατολογία εν Ελλάδι Ποντίων και κατηρτίσθησαν δύο Τάγματα και μία Πυροβολαρχία.»[43] Την περίοδο αυτή ο Βενιζέλος φαίνεται να αποδέχεται τις πολιτικές προτάσεις των Ποντίων, καθώς και την αποστολή μικρού αριθμού αξιωματικών στον Πόντο με στόχο την οργάνωση μικρής στρατιωτικής δύναμης, η οποία θα αποτελούσε τον πυρήνα του μελλοντικού ποντιακού στρατού. Ο στρατός αυτός θα υποστήριζε τις εθνικές διεκδικήσεις των Ποντίων για δημιουργία ανεξάρτητου κράτους. Ο Βενιζέλος εξουσιοδότησε το συνταγματάρχη Καθενιώτη να οργανώσει την αποστολή αυτή, με τη χρησιμοποίηση 20 αξιωματικών ποντιακής καταγωγής του ελληνικού στρατού. Πάντως, στην απόφαση αυτή του Βενιζέλου είναι ορατή η αποστασιοποίησή του από το ποντιακό ζήτημα, το οποίο δεν το ενέτασσε στα ευρύτερα εθνικά σχέδια.[44]

Τον Ιανουάριο του 1919 συνήλθε στην Τιφλίδα η Γ’ Εθνική Συνέλευση των Ελλήνων. Τα ζητήματα που απασχόλησαν τη συνέλευση ήταν το προσφυγικό των Ελλήνων του Καυκάσου, η εθνικοποίηση των σχολείων της Τσάλκας και η αποστολή επιτροπής στην ελληνική κυβέρνηση. Παράλληλα δημιουργήθηκε το Εθνικό Συμβούλιο των Ελλήνων της Αρμε­νίας.[45] Τον ίδιο μήνα οι ελληνικές οργανώσεις της μαυροθαλασσίτικης παραλίας και της νότιας Ρωσίας συγκάλεσαν Γενική Συνέλευση, από την οποία εκλέχθηκε το Εθνικό Συμβούλιο του Πόντου.[46] Το Εθνικό Συμβούλιο αποφάσισε την έκδοση της εφημερίδας Ελεύθερος Πόντος στο τυπογραφείο της εφημερίδας Αργοναύτης. Η μεγαλύτερη ελληνική οργάνωση της παραλίας ήταν αυτή του Βατούμι. Ακολουθούσε η οργάνωση του Αικατερινοντάρ (σήμερα Κρασνοντάρ), η οποία ήταν και η παλιότερη.[47] Στις 23 Ιουνίου 1919 έλαβε χώρα, στο κατεχόμενο από τους Βρετανούς Βατούμι, η πρώτη συγκέντρωση του Διαρκούς Γενικού Συμβουλίου των Ποντίων Ελλήνων, το οποίο εξέλεξε το Εθνικό Συμβούλιο του Πόντου. Έντυπο όργανο του Συμβουλίου ήταν η εφημερίδα Ελεύθερος Πόντος, η οποία εκδόθηκε στο τυπογραφείο της εφημερίδας Αργοναύτης.[48] Ένα χρόνο αργότερα το Συμβούλιο μετονομάσθηκε σε Εθνοσυνέλευση των Ελλήνων Ποντίων, με στόχο να καταστεί κυβέρνηση εξορίας.[49] Η Εθνοσυνέλευση του Πόντου, η «Ανατολική Βουλή του Ελληνισμού» όπως αποκαλούταν, αποφάσισε ότι «το συμφέρον της πατρίδος απαιτεί την οριστικήν αναγνώρισιν της ελευθερίας του Πόντου και την δημιουργία Ελληνικού ανεξαρτήτου κράτους».[50] Η δημιουργία της Δημοκρατίας του Πόντου θεωρήθηκε ότι θα έλυνε σε μεγάλο βαθμό και το εθνικό ζήτημα των εκατοντάδων χιλιάδων Ελλήνων της Ρωσίας, ώστε «…να απελευθερωθούν οι 350.000 Έλληνες που βρίσκονταν εκεί και να επανέλθουν στις εστίες τους οι 500.000 των φυγάδων Ποντίων, οι οποίοι βρίσκονταν σε άθλια κατάσταση και πέθαιναν στη νότια Ρωσία και στον Καύκασο, καταδιωκόμενοι από τους μπολσεβίκους» και αδυνατούσαν να επανέλθουν στον Πόντο από το φόβο των Τούρκων.[51] Η επαναστατική κίνηση των Ελλήνων προσφύγων που βρίσκονταν στη Ρωσία δεν πέρασε απαρατήρητη στους Τούς Τούρκους. Σε μια από τις ομιλίες του, ο Κεμάλ Ατατούρκ πληροφορούσε τους ακροατές του ότι στις παραλίες του Καυκάσου συγκεντρώθηκαν «μερικές χιλιάδες Ελλήνων» με στόχο να ενταχθούν στο αντάρτικο κίνημα και να αποβιβαστούν στη Σαμψούντα. «Αρχηγός τους ήταν κάποιος Χαράλαμπος». Πιθανότατα ο Κεμάλ να ανφέρεται σε έναν Πόντιο οπλαρχηγό που έδρασε στην περιοχή του Σοχούμι και ονομαζόταν Χαράλαμπος Παπαδόπουλος.[52] Όμως την ίδια εποχή οι σοβιετικοί που είχαν επιλέξει ως στρατηγικό σύμμαχο στην περιοχή το εθνικιστικό τουρκικό κίνημα, αντιμετώπισαν την προσπάθεια των Ελλήνων του Πόντου για αυτοδιάθεση ως «εξέγερση, η οποία προετοιμάσθηκε σύμφωνα με τα σχέδια των διαφωτιστών και πρακτόρων της Κωνσταντινούπολης και της Αθήνας με το φανατικό σύνθημα της δημιουργίας Ποντιακού Ελληνικού Κράτους…»[53]

 

 

Απελευθέρωση της Ιωνίας και της Ανατολικής Θράκης

 

Οι σύμμαχοι θεωρούσαν ότι με τη συμμετοχή της στον Α’ Παγκόσμιο Πόλεμο η Τουρκία πρόδωσε τις δυτικές δυνάμεις, οι οποίες για μισό και πλέον αιώνα τη βοήθησαν να αντισταθεί στη ρωσική πίεση. Επιβραβεύοντας την Ελλάδα για τη στάση της στον Α’ Παγκόσμιο Πόλεμο, καθώς και για τη συμμετοχή της στην αντιμπολσεβικική εκστρατεία της Ουκρανίας, επέτρεψαν στον ελληνικό στρατό να μεταβεί στη Σμύρνη ως εντολοδόχος των συμμαχικών δυνάμεων.[54] Στις 15 Μαΐου 1919 (2 Μαΐου με το νέο ημερολόγιο) τα ελληνικά στρατεύματα αποβιβάστηκαν στη Σμύρνη. Η Σμύρνη ήταν μια πόλη μεγαλύτερη από την Αθήνα, με μεγαλύτερη βιομηχανική υποδομή. Ο ελληνικός της χαρακτήρας ήταν αδιαμφισβήτητος και από τους ίδιους τους Τούρκους, οι οποίοι την αποκαλούσαν «Γκιαβούρ Ιζμίρ», δηλαδή «Σμύρνη των απίστων.» Συνείδηση σε όλο τον κόσμο ήταν ότι τα παράλια της Μικράς Ασίας αποτελούν τη «Γκρέτσια Ιρεντέντα», την «Αλύτρωτη Ελλάδα.»[55] Η εντολή για τη Σμύρνη και η οργάνωση της ελληνικής παρουσίας εκεί, καθώς και της Μικρασιατικής Ελλάδας, όπως αποκαλούσαν τις αλύτρωτες περιοχές, ήταν η μεγάλη πρόκληση για την ελληνική πολιτική ηγεσία.

Τέσσερις μέρες μετά την αποβίβαση του ελληνικού στρατού στη Σμύρνη, οι κάτοικοι της Μαγνησίας ζητούσαν την επέκταση της ελληνικής κατοχής και την κατάληψη της πόλης τους από τον ελληνικό στρατό. Οι Έλληνες της Ιωνίας εξέφρασαν τις απελευθερωτικές τους διαθέσεις με τη δημιουργία μικρασιατικών μονάδων, οι οποίες εντάχθηκαν και πολεμούσαν με τον ελληνικό στρατό.[56]

 

Το κεμαλικό κίνημα

Στις 19 Μαΐου 1919, ο αξιωματικός του οθωμανικού στρατού Κεμάλ Πασά, ο οποίος αργότερα θα μετονομασθεί Ατατούρκ (δηλαδή πατέρας των Τούρκων), αποβιβάστηκε, με την υποστήριξη των Βρετανών, στη Σαμψούντα για να επιβάλλει την τάξη στην περιοχή[57]. Παρότι στάλθηκε στην περιοχή για να προστατεύσει τους πληθυσμούς που είχαν υποφέρει από τη βία, κύριο μέλημά του υπήρξε η καταστολή του ποντιακού αντάρτικου. Σε τηλεγράφημά του στο διοικητή του 15ου Σώματος του Ερζερούμ έγραφε ότι η κατάσταση στη Σαμψούντα ήταν τόσο ανησυχητική (σ.τ.σ. λόγω του ποντιακού αντάρτικου), που θα μπορούσε να έχει θλιβερές συνέπειες. Τηλεγράφησε ότι για την αντιμετώπιση του προβλήματος θα παρέμενε εκεί.[58] Ο Κεμάλ σύντομα αυτονομήθηκε από την κεντρική οθωμανική εξουσία και άρχισε τη συγκρότηση ενός εθνικιστικού τουρκικού κινήματος, εκμεταλλευόμενος πολύ έξυπνα τα θρησκευτικά αισθήματα των μουσουλμανικών εθνών. Οι ιδεολογικές του κατευθύνσεις ήταν διαφορετικές και από τους Οθωμανούς και από τους παντουρκιστές. Ο Κεμάλ δεν ανεχόταν την ύπαρξη μιας πολυενικής χώρας, ούτε όμως και την παντουρκιστική φαντασίωση. Στόχευε στη μετατροπή της Μικράς Ασίας σε τουρκική πατρίδα, όπου δεν θα υπήρχε χώρος για καμιά άλλη εθνική εκδοχή. [59] Για το ιδεολογικό εγχείρημα του κεμαλισμού, έχει ενδιαφέρον να παρακολουθηθεί η έννοια «πατρίδα» και ο όρος που την εξέφραζε. Μέχρι τα μέσα του 19ου αιώνα δεν υπήρχε λέξη που να σημαίνει πατρίδα με τη δυτική έννοια του όρου. Σε χρήση βρίσκονταν δύο αραβικές λέξεις, η vatan, που σήμαινε ο τόπος γέννησης και η λέξη millet, που δήλωνε τη θρησκευτική κοινότητα. Ο κεμαλικός όρος για την πατρίδα θα γίνει πλέον η άγνωστη μέχρι τότε, τουρκική λέξη yiurt, που σημαίνει το αντίσκηνο των νομάδων.

Ο Κεμάλ Ατατούρκ, με τη συνεργασία ληστρικών συμμοριών, θρησκευτικών ηγετών (ουλεμάδων) και κουρδικών ομάδων που είχαν πρωτοστατήσει στη γενοκτονία των Αρμενίων, άρχισε τη συγκρότηση στρατού και εθνοσυνέλευσης, η οποία είχε ως έδρα τη Σεβάστεια. Ο Τούρκος ιστορικός Τανέρ Ακσάμ (Tαner Aksam) υποστηρίζει ότι η κοινωνική και ιδεολογική βάση του κινήματός του Κεμάλ διαμορφώθηκε από την κοινή εμπειρία ομάδων και ατόμων, που είχαν συμμετάσχει στο έγκλημα της γενοκτονίας των χριστιανικών πληθυσμών κατά τη διάρκεια του Πολέμου.[60]

Στα καθήκοντα αυτού του κεμαλικού στρατού συμπεριλαμβανόταν η εξόντωση των Ελλήνων ανταρτών του Πόντου και η καταστολή της κουρδικής εξέγερσης στο Κοτς Γκρι, ανάμεσα στη Σεβάστεια και στο Ερζιγκιάν. Δύο στρατιές του στρατού αυτού επιφορτίστηκαν με την αντιμετώπιση των Ποντίων ανταρτών.[61] Το κεμαλικό κίνημα χαρακτηριζόταν από ένα φανατικό, επιθετικό και επεκτατικό εθνικισμό. Ο Κεμάλ ήταν ο εκφραστής της οθωμανικής γραφειοκρατίας και των στρατοκρατών, οι οποίοι διαφωνούσαν με την επίλυση του εθνικού προβλήματος με βάση τα δικαιώματα των εθνοτήτων.[62] Τα χαρακτηριστικά του κεμαλικού κιν­ήματος ήταν η τυραννία και η εκμετάλλευση. Ο φιλοναζισμός και άλλες αντίστοιχες ιδεολογίες υπήρξαν η νομοτέλεια του κεμαλισμού.[63]

Η μεγαλύτερη πολιτική επιτυχία του Κεμάλ υπήρξε η προσέγγιση με τους σοβιετικούς. Οι κοινοί αντίπαλοι, που ήταν οι δυτικές χώρες, συνδυασμένες με τις θετικές εκτιμήσεις του Λένιν για τους νεότουρκους, οδήγησαν στη σωτήρια για τους κεμαλικούς συμμαχία. Οι σοβιετικοί ιστορικοί γράφουν για τη βοήθεια που δόθηκε στους Τούρκους εθνικιστές: «Πριν ακόμα υπογραφεί το (τουρκοσοβιετικό ) σύμφωνο της Μόσχας (σ.τ.σ. 26 Απριλίου 1921), η σοβιετική κυβέρνηση είχε αρχίσει να βοηθάει τον τουρκικό λαό. Αργότερα η βοήθεια αυξήθηκε και πλάτυνε, παρ’ όλο που η ίδια η Σοβιετική χώρα δοκίμαζε τεράστιες στερήσεις. Η σοβιετική κυβέρνηση, έδωσε στον τουρκικό λαό δωρεάν πάνω από 10 εκατομμύρια χρυσά ρούβλια, σημαντικές ποσότητες από όπλα, πυρομαχικά κ.λπ. Η ανιδιοτελής σοβιετική ενίσχυση βοήθησε την Τουρκία να συγκεντρώσει δυνάμεις, να οργανώσει τακτικό στρατό και να ανακόψει την επίθεση των Άγγλων και Ελλήνων εισβολέων.»[64]


[1] Χρήστος Σαμουηλίδης, Το χρονικό του Καρς, Αθήνα, εκδ. Γκοβόστη, σελ. 74.

[2] Ευάγγελος Μ. Ηλιάδης, Νέος Καύκασος. Ιστορική αναδρομή, Αθήνα, 1989, σελ. 60-61.

[3] Χρήστος Σαμουηλίδης, ό.π., σελ. 74.

[4] Ευάγγελος Μ. Ηλιάδης, ό.π., σελ. 69.

[5] Χριστόφορος Τσέρτικ, Στις επάλξεις του Καρς, Λάρισα, 1985, σελ. 92, 101. Στοιχεία υπάρχουν στο Στυλιανός Β. Μαυρογένης, Το Κυβερνείον Καρς του Αντικαυκάσου, Θεσσαλονίκη, εκδ. Ευξεινος Λέσχη, 1963.

[6] Ισ. Λαυρεντίδης, «Μετοικεσία Καυκασίων 1895-1907», Αρχείον Πόντου, τόμ. 31ος, σελ. 425.

[7] Στυλιανός Β. Μαυρογένης, ό.π., σελ. 206, Γεώργιος Γρ. Γρηγοριάδης, Ο Πόντος και το Καρς, Αθήνα, 1973, σελ. 132.

[8] Χριστόφορος Τσέρτικ, ό.π., σελ. 80, 96-100.

[9] Χριστόφορος Τσέρτικ, ό.π., σελ. 100.

[10] Θεολόγος Γ. Παναγιωτίδης, ό.π., σελ. 29.

[11] Για τα γεγονότα βλ.:Ακαδημία Επιστημών της ΕΣΣΔ, Παγκόσμια Ιστορία, τόμ. Η1Η2, Αθήνα, εκδ. Μέλισσα, Β. Ι. Λένιν, Η επαναστατική φρασεολογία, Αθήνα, εκδ. Χρόνος, 1974.

[12] Αχιλλέας Ανθεμίδης, «Οι διωγμοί των Ελλήνων είχαν εξελιχθεί σε γενοκτονία», εφημ. Ποντιακά Νέα, Θεσσαλονίκη, 29-5-89.

[13] Edvard Karr, Boltzevitseskaya Revolioutsiya 1917-1924 (Μπολσεβικική Επανάσταση 1917-1923), τόμ. 1, Μόσχα, εκδ. Ρrogress, 1990, σελ. 451.

[14] Aλέξης Αλεξανδρής, ό.π., σελ. 430, Ισαάκ Λαυρεντίδης, ό.π., σελ. 24, «Aπό την ζωήν των προσφύγων», περ. Οι Κομνηνοί, Τραπεζούντα, αριθ. 3, 18 Ιουνίου 1916, σελ. 38.

[15] Σάββας Ι. Κανταρτζής, Νίκη χωρίς ρομφαία, Κατερίνη, 1976, σελ. 533.

[16] Αρχείο ΚΜΣ, μαρτυρία Αναστάσιου Παπαδόπουλου, 20-2-63.

[17] Ισαάκ Λαυρεντίδης , ό.π., σελ. 24.

[18] Θεολόγος Παναγιωτίδης, ό.π., σελ. 24.

[19] ΑΥΕ, 1919, Α/5/VI, A/VI.

[20] ΑΥΕ, 1919, Α/5/VI.

[21] «Εκκλησις της αρμενικής Βουλής προς τας Βουλάς των Δυνάμεων», εφημ. Ελεύθερος Πόντος, αριθμ. 18, 14 Αυγούστου 1919 σελ. 2.

[22] Αλέξης Αλεξανδρής, ό.π., σελ. 465. Ιστορία του Ελληνικού Έθνους, τόμ. ΙΕ, σελ. 112.

[23] («Nicholas Cheimonas», Greek Painting 1832-1922, Αθήνα, εκδ. National Bank of Greece, χ.χ., σελ. 41.)

[24] Θεολόγος Γ. Παναγιωτίδης, ό.π., σελ. 24.

[25] ΑΥΕ, 1919, Α/5/ΧΙΙ Πόντος, αριθ. πρ. 223.

[26] ΑΥΕ, 1919, Α/5/ΧΙΙ Πόντος, αριθ. πρ. 1560.

[27] ΑΥΕ, 1919, Α/5/ΧΙΙ Πόντος, αριθ. πρ. 643.

[28] Paul Dumont, Mustafa Kemal, Βρυξέλλες, εκδ. Edition Complexe, 1983,σ. 19-21.

[29] Διαμαντής Λαζαρίδης, «Ο οπλαρχηγός Σάββας Ι. Παπαδόπουλος (Χατζίκας Τάραλης)»,  Αρχείον Πόντου, τομ. 45, σελ. 66-78.

[30] Paul Dumont, ό.π., σελ. 21.

[31] Χάρης Τσιρκινίδης, Επιτέλους τους ξεριζώσαμε, Θεσσαλονίκη, εκδ. Παναγία Σουμελά,1993, σελ. 108-109.

[32] Χάρης Τσιρκινίδης, ό.π., σελ. 111.

[33] Μιχ. Χρ. Αιλιανός, ό.π., σελ. 85-90.

[34] Μιχ. Χρ. Αιλιανός, ό.π., σελ. 85-90.

[35] K. Γ. Κωνσταντινίδης, Πραγματεία περί Πόντου, Αθήνα, εκδ. Διονυσίου Νότη Καραβία, χ.χ., 19.

[36] Οδ. Λαμψίδης, «Τρία σημεία της Δημοκρατίας του Πόντου», Αρχείον Πόντου, τόμ. 40, σελ. 243.

[37] Ελευθέριος Παυλίδης, ό.π., σελ. 95.

[38] Αλέξης Aλεξανδρής, «Η ανάπτυξη του εθνικού πνεύματος των Ελλήνων του Πόντου 1918-1922: Ελληνική εξωτερική πολιτική και τουρκική αντίδραση», Μελετήματα γύρω από τον Βενιζέλο και την εποχή του, επιμ. Θάνου Βερέμη και Οδυσσέα Δημητρακόπουλου, Αθήνα, εκδ. Φιλιππότη, 1980, σελ. 432.

[39] «Νίκος Καπετανίδης», εφημ. Δεσμός, Θεσσαλονίκη, αριθ. 12, 1 Απριλίου 1990, σελ. 13.

[40] Αλέξης Αλεξανδρής, ό.π., σελ. 433.

[41] Αλέξης Αλεξανδρής, ό.π., σελ. 435.

[42] Οδ. Λαμψίδης, «Η προβληματική της συγγραφής της ιστορίας», Αρχείον Πόντου, τόμ. 30, σελ. 8.

[43] Δημήτριος Καθενιώτης, «Εκθεσις των ενεργειών μου σχετικώς με το ζήτημα του Πόντου», Οι Ελληνες του Πόντου υπό τους Τούρκους (1461-1922), επιμ. Οδυσσεύς Λαμψίδης, Αθήνα, 1957, σελ. 64.

[44] ΑΥΕ, ΚΥ, 1919/Α/5VI (15)

[45] E. Παυλίδης, ό.π., σελ. 95.

[46] ΑΥΕ, ΚΥ, ΥΑΚ 1919/Α/4α

[47] Χρήστος Σαμουηλίδης , ό.π., σελ. 85.

[48] Χ. Σαμουηλίδης, ό.π., σελ. 85.

[49] Aλέξης Αλεξανδρής, ό.π., σελ. 434.

[50] «Το διαρκές γενικόν συνέδριον των Ποντίων Ελλήνων εν Βατούμ», εφημ. Ελεύθερος Πόντος, αριθ. 3, 22 Ιουνίου 1919, σελ. 1.

[51] Νέα Ελλάς, «Ελληνικά Δίκαια», εφημ. Ελεύθερος Πόντος, αριθ. 106, 15 Ιουλίου 1920, σελ. 1.

[52] Κεμάλ Ατατούρκ, Ομιλίες, μετ. Σ. Σολταρίδης, Αθήνα, εκδ. Λιβάνη, 1995, σελ. 202-203.

[53] S. I. Aralov, V Vaspaminania Sovietskoge Diplomat, Μόσχα, εκδ. Institute Nezntounarontnih Atnazeni, 1930, σελ. 37.

[54] Για τα μικρασιατικά βλ.: Χρ. Αγγελομάτης, Χρονικόν της μεγάλης τραγωδίας, Αθήνα, εκδ. Εστία, 1971.

[55] Μ. Morgentau, Τα μυστικά του Βόσπορου, Αθήνα, εκδ. Τροχαλία, σελ. 59, Τάσος Βουρνάς, Η Μικρασιατική Καταστροφή και το ξερίζωμα του Ελληνισμού, Αθήνα, εκδ. Τολίδη, χ.χ., σελ. 8.

[56] Εφη Αλλαμανή-Κρίστα Παναγιωτοπούλου, «Η συμμαχική εντολή για την κατάληψη της Σμύρνης και η δραστηριοποίηση της ελληνικής ηγεσίας», Μελετήματα γύρω από τον Βενιζέλο και την εποχή του, ό.π., σελ. 135.

[57] Από τον πρόλογο του Ν. Σαρρή στο: Omer Asan, Pontos Kulturu, Κωνσταντινούπολη, εκδ. Belge Yayinlari, 1996.

[58] S. I. Αralov, V Vaspaminania Sovietskogo Diplomata, Mόσxα, εκδ. Institute Nehntounarontnih Atnazeni, σελ. 53, Ορχάν Koττά, «Κεμαλισμός και Κουρδικό κίνημα 1919-1938», περ. Λαοί, τεύχ. 1, Μάιος ’87, σελ. 65.

[59] Dimitris A. Zeginis, ό.π., σελ. 195.

[60] Hamit Bozarslan, ό.π., σελ. 33.

[61] Αλέξης Αλεξανδρής, ό.π., σελ. 457.

[62] H. G. Kireev, Istoria etatizma v Tourtsii, εκδ. Nauka, Μόσχα, 1991, σελ. 26-27.

[63] Νίκος Ψυρρούκης, Η Μικρασιατική Καταστροφή, Αθήνα, εκδ. Επικαιρότητα, 1982, σελ. 224.

[64] Ακαδημία Επιστημών ΕΣΣΔ, Παγκόσμια Ιστορία, Αθήνα, εκδ. Μέλισσα, τόμ. Η1Η2,   σελ. 638.

———————————

1 comment so far

  1. […] ελληνικά. Το Β’ Μέρος μπορείτε να το δείτε πατώντας ΕΔΩ και το τρίτο […]


Σχολιάστε

Εισάγετε τα παρακάτω στοιχεία ή επιλέξτε ένα εικονίδιο για να συνδεθείτε:

Λογότυπο WordPress.com

Σχολιάζετε χρησιμοποιώντας τον λογαριασμό WordPress.com. Αποσύνδεση / Αλλαγή )

Φωτογραφία Twitter

Σχολιάζετε χρησιμοποιώντας τον λογαριασμό Twitter. Αποσύνδεση / Αλλαγή )

Φωτογραφία Facebook

Σχολιάζετε χρησιμοποιώντας τον λογαριασμό Facebook. Αποσύνδεση / Αλλαγή )

Φωτογραφία Google+

Σχολιάζετε χρησιμοποιώντας τον λογαριασμό Google+. Αποσύνδεση / Αλλαγή )

Σύνδεση με %s

Αρέσει σε %d bloggers: